2014. július 11., péntek

AW AL. 5. Fejezet: Stick Together

Sziasztok!
Itt a legújabb fejezet, amit szerdára ígértem eredetileg, de valamiért nem tudtam belépni a bloggerbe, így ez mára maradt.
Nagyon jól esne pár szó a történetemmel/fejezettel kapcsolatban, kérlek ha valamelyik rész tetszett, pár szóban említsd meg, nagyon sokat jelentene! :) És akkor meglenne a motivációm a következő rész írásához is. :)
Jó olvasást!





5. Fejezet: Stick Together


Ch. 5.
Senki nem mozdult, vagy szólalt meg hosszú ideig; csak Bonnie kántálta a varázsigéjét. Időnként a gyertyák csak pislákoltak és magasra lobbantak.

Elena és Damon a pentagram közepében álltak, kezeik összekulcsolva. Egy idő után, Elena kissé megtántorodott, de Damon a szabad kezét a válla köré rakta és közelebb húzta, hogy megtámassza őt. Egymásnak dőltek, mintha mindkettőjüknek szüksége lett volna ahhoz, hpgy talpon maradjanak; végül Bonnie befejezte a kántálást.

Pont ebben a pillanatban estek mindketten a földre.

- Elena! - kiáltott Jeremy borzalmában. Hozzá akart sietni, de Bonnie visszatartotta.
- Maradj itt, Jer, veszélybe sodrod őket, ha elhagyod a háromszöget. - Jeremy kitágult szemekkel bámult rá, majd a nővérére pillantott és kurtán bólintott.
- Uh... Bonnie? - kérdezte Ric lassan. - Az oké, ha nem lélegzenek? - Jeremy arca újra riadtnak tűnt.
- És... - Caroline közbevágott. - ha a szívük nem dobog?
- Micsoda?! - ugrott fel Jeremy.
- Nyugodj le, Jeremy. - követelte Bonnie. - Úgy hiszem, ez teljesen normális.
Jeremy összeráncolta a homlokát. - Azt hiszed?
- Igen, igazából teljesen biztos vagyok benne. Miért nem kéred meg Annát, hogy nézzen utánuk? - Jeremy bizonytalanul nézett rá; majd az üresnek tűnő háromszöghöz fordult.
- Uh... Anna, megtennéd...? - Jeremy megdöntötte a fejét, mintha hallgatna. Nyilvánvalóan kielégítő választ kapva, a teste és az arca kicsit megnyugodott. Pár perc múlva kiegyenesedett, visszafordítva a figyelmét a szellemekhez tartozó háromszöghöz. Látszólag megelégedve azzal, amit hallott, egy kis mosoly jelent meg az arcán és a ráncok a homlokán kisimultak.
- Bent vannak. - állította.

ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ

Elena tovább ment. Nem volt választása. Többé nem. Amint eldöntötte, hogy eljön Damonnel, eldobta a visszafordulás lehetőségét. Így tovább ment. Habár minden egyes lépés halálra rémítette. Szó szerint. Mert az egy félrelépés eredménye lenne. És a legkevésbé sem segített, hogy tisztában volt azzal, hogy minden lépésükkel ennek a következményét növelik. Minden erejét összeszedve, Elena arra a helyre fókuszált, amit Damon lába elhagyott egy pillanattal ezelőtt, azzal a szándékkal, hogy képes legyen pont ugyan oda lépni.

Az első lépéseket majdnem elviselhetetlen volt megtenni. Nem csak egy rémálom tárgya volt a nagy és hatalmas semmin sétálni; olyan érzés volt, mintha a halál peremén állna, az életét a sors kezébe adta, ami azt jelentette, hogy többé semmilyen irányítással nem rendelkezik. Csak két gondolat miatt követte az előtte lévő vámpírt; Stefan képe jelent meg az elméjében, a törődő, önzetlen Stefan, aki feláldozta a feltétel nélküli akaratát és mindent, ami az életét értékessé tette, beleértve Elenát is, hogy megmentse a testvérét; másfelől pedig Damon ígérete, hogy biztonságban tartja, a szorosan tartott kezet beleértve, illetve az abszolút szükséget, hogy megerősítse a bizalmát.

Elena azon találta magát, hogy irigyli Damont, amiért csukott szemmel is képes sétálni, így nem kell látnia, hova teszi a lábát. Az idegei az egekben voltak, a teste megfeszült; Elena átkozta magát, amiért ilyen rémült, és kétségbeesetten próbált megnyugodni. Habár, pár ijedt lépés után, a lába hirtelen megcsúszott és Elena megingott. Elállt a lélegzete; a másodperc törtrészéig biztos volt benne, hogy el fog esni, mikor hirtelen Damon szabad keze kinyúlt és határozottan megfogta a derekát, hogy talpon tartsa őt. Megkönnyebbülés áramlott végig Elena testén és Damon hátának dőlt, hogy visszanyerje az önkontrollját. Úgy érezte, mintha egy drótón járna, ingatag és bizonytalan volt; és Damon úgy állt ott, mint egy szikla a szilárd földön. Hogy csinálja? Mikor Elena nehéz lélegzetei lecsillapodtak, Damon megfogta a szabad kezét és a derekára tette.

-Próbáld így. - javasolta. - Kész vagy? - Elena bólintott. Mikor rájött, hogy Damon nem láthatta, meglepődött, hogy Damon így is elindult; valószínűleg megérezte, gondolta Elena.

Jobb volt így. Pár perc múlva, Elena elkezedett megnyugodni és rájött, hogy olyan, mint a biciklizés. Megtalálták a bizonyos ritmust, és Elena nem volt rákényszerülve, hogy csak a lábaikra koncentráljon. Ehelyett, önkéntelenül a kezeire fókuszált, amik mostmár a vámpírhoz kapcsolódtak. Ahhoz, akivel nem járt. Nem tehetett róla, de bevallotta, hogy jó érzés volt. A keze, ami erősen és biztosan volt tartva, ami már óráknak tűnt (jó értelemben), és a másik, ami a derekán pihent, ahol érezte az izmait és a medencecsontját, amik minden lépéssel megmozdultak... A jól ismert bűntudat férkőzött be a tudatába. Az a növekvő érzés, ami már hónapok óta csomóban tartotta a gyomrát. Az utóbbi időben úgy tűnt, egy állandó társa lett. Azóta az éjszaka óta.

Az éjszaka, amiről egyikük sem szólt egy szót sem. Az éjszaka, amiről az elmúlt napokban nem volt ideje gondolkodni. Most már nem tudja többé kerülni. Az az éjszaka megváltoztatott mindent, még akkor is, ha mind ketten ennek ellenkezőjét próbálták tettetni. Elena megcsókolta őt.

Igen, még az is. De nem csak a csókról szólt. Abban a pillanatban kezdődött, hogy Stefan elárulta, hogy a bátyja haldoklik. Emlékezett az érzésre; mintha egy jég hideg kéz szorongatta volna a szívét. Alig hallotta, mit mondott Stefan; Elena ellenállása a Klaussal való találkozás tervéről nem volt olyan erős, mint ahogy azt Stefan valószínűleg elképzelte volna és megérdemelte volna. Elena egy része azt akarta, hogy menjen el és próbálja megmenteni a testvérét, bármi áron. Visszaemlékezett a napra, mikor Rose haldoklott, és elképzelte, ahogy Damon is ugyan úgy szenved. Megpróbálta a jövőt elképzelni az idősebb Salvatore testvér nélkül, de egyszerűen nem tudta. Az agya elzárta ezt a lehetőséget.

Később, mikor megérkezett a Salvatore házba és elkapta a seriff, olyan kétségbeesést érzett, mint még soha, még a feláldozás alatt sem érzett így, mikor Klaus éppen megölte Jennát. Elenában minden üvöltött Damonért, hogy vele legyen, hogy segítsen neki, és nem tudta elérni. Mikor meglátta annak lehetőségét, hogy kitörjön a seriff irodájából, egy másodpercre sem hezitált. És mikor végre megtalálta őt, habár Damon megharapta és habár Elena szemtanúja volt Rose haldoklásának, Elenának semmi kétsége sem volt, hogy nem hagyja el őt: nem félt tőle. Miért nem? Nem tudta megmagyarázni. Csak tudta, hogy Damon nem bántaná, még akkor sem, ha hallucinál. És még ha meg is tenné - akkor éjszaka Elenát nem érdekelte; Damonnel kellett lennie. Damonnek szüksége volt rá. És... Elenának is szüksége volt ő rá. Mikor bemászott az ágyába és a karjaiba vette, nem megfontolt döntés volt. Nem csak azért volt, hogy megadja Damonnek, amire szüksége volt; egy önző cselekedet volt, mert olyan kétségbeesetten akart a lehető legközelebb lenni hozzá. Az az elképzelése volt, hogy nem csak a karjaiban tartja, hanem vissza is tartja, hogy ne menjen el. Elena nem tudta őt elengedni. Semmilyen körülmények között.

És ez a tény a frászt hozta rá.

Azóta az éjszaka óta nem tudja többé tagadni. Az érzelmek, amik ellen már hónapok óta küzdött, bármik is voltak, igazak voltak. De nem volt szabad éreznie őket. A testvérét szerette. Semmit, csak baráti érzéseket szabadna Damon iránt táplálnia. Hogyan is lehetséges, azok után, amit Damon tette vele?

De... mit is tett valójában? Átváltoztatta a szülő anyját; mert Isobel így akarta, és sokkal azelőtt volt, mielőtt megismerték egymást. Igazán nem hibáztathatta ezért. Megölte Jeremyt. Tagadhatatlanul. De Jeremy visszajött az élők közé a gyűrűje miatt. Szóval nincs semmi kár? Bizonyára nincs. Nem volt olyan könnyű. De Damon valóban bocsánatot kért. Csak erre volt szükség? Sajnálom, és minden elfelejtve? Bizonyára nem. De... Elena látta a teljes képet. Tudta, hogy pontosan miért is történt. Miért tört el valami Damonben azon az estén. És Elena megbocsátott neki.

Mi mást tett még Damon? Megmentette az autóbaleset után. Elkapott egy nyilat a hátába érte. Megmentette Rosetól és Elijahtól. Megmentette Elijahtól Richmondban. Mindent megtett, hogy megvédje bármi féle sérelemtől. Igen, rákényszerítette a vérét. De azért tette, mert félt, hogy elveszítí őt. És földet és eget megmozgatott, hogy helyrehozza utána. Többször a rossz dolgot tette, de mindent, amit tett azért volt, mert szerette őt. Elena végig tudta, de próbálta tagadni. De azon éjszakán, amikor Damon haldoklott, bevallotta Elenának. És Elena megcsókolta.

És nem is szánalom miatti vagy búcsúcsók volt. Egyszerűen csak egy csók volt.

És többé nem tagadhatta.

Most mit kellene tennie?

ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ

Damon szemei még mindig csukva voltak. Az előtte húzódó karcsú útvonalra fókuszált. Nem volt meglehetősen könnyű így tennie, mikor az elméje időről időre úgy döntött, hogy inkább Elena kezeire fókuszál; arra, ami mintha már órák óta a sajátjában lenne (jó értelemben), és a másik, ami a derekára volt tapasztva, amit minden lépésével érzett. Be kellett vallania, hogy jó érzés volt. Bár tisztában volt vele, hogy nem szabadna élveznie. Elena a testvére barátnője volt. Annak, aki azért, hogy megszerezze a gyógyírt és megmentse az idősebb testvére életét átadta magát Klausnak, a gonosz hibridnek, aki nyilvánvalóan élvezte, hogy lelökheti Stefant a jó útról. Bármi legyen is a terve amiért Stefant maga mellett tartja, biztos élvezi a mellékhatást. Damon újra csendesen átkozta a testvérét, amiért ilyen baromságot tett, hogy megmentse. A testvért, aki nem tett mást, mint Stefan életét keserítette. És mit csinál? Igen, megmentő akcióra ment. De emellett ő és Elena megerősítették a köztük lévő kötelélet. Mindig azt tettették, hogy ez a barátság köteléke volt, semmi több és semmi kevesebb. De azóta az éjszaka óta, Damon nem tudott tovább tettetni.

Az éjszaka, amiről egyikük sem szólt egy szót sem.  Az éjszaka, amiről az elmúlt napokban nem volt ideje gondolkodni. Most már nem tudja többé kerülni. Az az éjszaka megváltoztatott mindent, még akkor is, ha mind ketten ennek ellenkezőjét próbálták tettetni. Elena megcsókolta őt. Bármennyire is szeretné azt hinni, hogy szánalom miatti vagy búcsúcsók volt, nem tudott ebben hinni többé. De a dolgokat megkönnyítette volna. Minden, amit Elena tett akkor éjjel, nem olyan volt, mintha egy barátért tette volna. Damon valójában azt érezte... mintha szeretnék. Olyan volt, mintha leomlottak volna a falak aznap este. Nem csak azok, amiket ő épített maga köré, hogy megvédje magát, hanem azok is, amiket ők építettek maguk közé, ahol csak a barátság érzelmei férkőzhettek át. És úgy látszott, lehetetlen újra felépíteni őket. És, hogy őszinte legyen, Damon nem is akarta újra felépíteni őket. Olyan erősen próbálta, hogy ne lopja el a testvére barátnőjét. Habár kétségbeesetten kívánta. Most az egyszer nem akart önző lenni. Mert mindkettejüket szerette és boldognak tűntek együtt. De most... már nem volt annyira meggyőződve effelől, mint azelőtt. Elena szerette Stefant; Damon egészen biztos volt benne. De ez tényleg az a nagy, örökké tartó szerelem volt, amit Damon mindig is hitt? Már nem volt benne biztos. Elena iránta is érez valamit; most már tudja. Tagadhatatlan volt. Egy kis hang a fejében nem hagyta nyugodni: Miért mindig ő az, aki nem kapja meg azt, amit kíván? Nem akarta bántani a testvérét, de akarta Elenát.

És többé nem tagadhatta.

Most mi a fenét kellene tennie?

ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ

Forbes seriff ki volt merülve. Túl sok minden történt az elmúlt napokban. Túl sokat tudott meg az elmúlt éjszaka. Már nem tudott rendesen gondolkodni, az agya túl volt terhelve az információkkal.

Caroline, a szeretnivaló lánya, vámpír volt. Azzá vált, amivé Lizt arra tanították, hogy utálja és vadássza le.

Az a személy, akiben a legjobban bízott a tanácsban, akit barátjaként tekintett, akiről azt hitte ugyan úgy üldözi a vámpírokat mint ő, kiderült, hogy ő maga is vámpír. Elárulta őt.

Tyler Lockwood, Carol fia, vérfarkas volt; azt se tudta, hogy vérfarkasok léteznek, és most az egyikük köztük élt, és a lánya egyik jó barátja volt. Elhitte Carolinenak, hogy bízhat bennük. A pokolba, Caroline a lánya volt! Hogy nem bízhatna benne, annak ellenére, hogy miket tud a vámpírokról? És a Gilbertek velük voltak már hónapok óta, és semmi nem történt velük. Igen, bízott bennük. Bár a szorik a hasonmásokról, a vérfarkasokról és a nagy és gonosz vámpírról, aki mostmár egy kimondhatatlanul veszélyes hibrid volt, kifársztották őt.

Egy mély sóhaj hagyta el az ajkait. Még papírmunkák vártak rá, de nem volt képes megcsinálni őket. Csak arra várt, hogy bemásszon az ágyába és becsukja a szemeit; még akkor is, ha nem is tudna ma éjszaka aludni.

Mikor az iroda ajtó kinyílt, idegességében felsóhajtott; ösztönösen tudta, hogy ez semmi jó nem lehet.

- Wilson helyettes? Mi a gond? - kérdezte, remélve és imádkozva, mégsem hitte, hogy csak jó éjszakát akar kívánni.
A férfi elnézően nézett rá. - Sajnálom, seriff, de ezt feltétlen meg kell néznie...

ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ

Zsibbasztó volt.

Elena nem tudta mennyi ideje gyalogolnak már így, lépés lépés után, Damon szemei csukva, az övéi a lábaikra szegezve és egy útra, amit csak elfogadott, hogy ott van, mert valójában rajta sétált.

Bár a zsibbadság az agyába is kisugárzott, hirtelen hangokat hallott, amiket még egy pillanattal ezelőtt nem. Valójában semmi nem volt hallaható ezelőtt, kivéve a hangok, amiket ők maguk csináltak. Mikor Damon háta megfeszült, Elena tudta, hogy ő is hallja; a suttogó és gyorsan mozgó lényeket, amik abból az irányból jönnek, ahova ők tartanak. Damon hirtelen megállt, és kinyitotta a szemét, hogy körbenézzen. A gyors megállás miatt Elena kissé megtántorodott, majd Damon hátának dőlve megtartotta magát. Felemelte a tekintetét és félrefordította a fejét, hogy elnézzen Damon mellett.

- Látsz valamit? - kérdezte Elena halkan.
- A-a, semmit. De itt van. Vagyis, itt vannak. Érzem őket.
- Mik... mik ezek? Szerinted... lelkek, mint Anna és Vicki?
- Valószínűleg... valami olyasmi... - mondta Damon bizonytalanul. - Gyerünk, menjünk tovább.

Úgy sétáltak ahogy eddig, de pár lépés után, másnak tűnt.

- Damon, újra szilárd talajon vagyunk. - jelentette be Elena izgatottan. Megálltak és még egyszer körülnéztek, és sokkolva vették észre, hogy a... semmi... amin átmentek, eltűnt. Mindenhol, ahova néztek, az ismerős köves föld volt.

Mivel már nem volt szükséges Damon derekát fognia, Elena felemelte a kezét, amivel valamiféle hiányt okozott mindkettejük számára. A szemük egy pillanatra találkozott; Elena elpirult és elnézett Damon szemeiről, hogy újra körülnézehessen.

Elena megfeszült. - Látok valamit. - suttogta. Damon követte a tekntetét és összeszűkítette a szemeit. - Jeremy azt mondta, Anna és Vicky úgy néztek ki, mintha élnének. Ezek nem. - figyelte meg Damon. - Ezek... csak a lélek árnyékai, azt mondanám.
- Hogyan lehet a lelkeknek egyáltalán árnyéka? - nézett Elena Damonre, összezavarodva.
- Nem tudom, Elena, nem igazán ismerem ezeket a lényeket, tudod? Én sem voltam még itt.
- Tudom! Nem vártam választ; Csak eltűnődtem! - vicsorgott rá Elena. Damon röviden rápillantott; majd elnézően megszorította a kezét. Elena arcvonásai kisimultak.
- Sajnálom. - motyogta Elena. - Csak egy kicsit... ideges vagyok, azt hiszem. - vett egy mély levegőt. - Most merre megyünk? - mikor Damon megvonta a vállát, Elena azt javasolta: - Azt mondanám, csak menjünk tovább. Nincs semmi konkrét cél, ugye? - mikor Damon nem ellenkezett, Elena előre sétált és magával húzta őt.

Az árnyak, amik körülöttük járkáltak rendkívül hátborzongatóak voltak, és Elena örült, hogy Damon mellette volt. Némelyikük tisztább lett, jobban látható. Minnél messzebb mentek, annál jobban tűntek az árnyak valamiféle lényeknek; némelyikük emberi lelkeknek tűntek, úgy néztek ki, mint az emberek, csak nem olyan szilárd, inkább... árnyszerűek. Mások olyanok voltak, mint az állatok lelkei. Megdöbbentően, nem lehetett vad állatok szellemeit látni; Elena kicsit gondolkodott, vajon csak házikedvencek voltak itt, mert azokat az életükben emberek szerették? Ennek lenne értelme, hiszen ez a hely, ez az egész világ az emberek által lett létrehozva, nem? Nem akart ezen agyalni, így ellökte a gondolatot. Továbbá voltak olyan lelkek, amik sem emberhez, sem állathoz sem hasonlítottak, hanem inkább a kettő kegyetlen keveréke; mintha valaki különböző lelkekkel játszana, szétszedi őket, majd máshogy összeteszi. Ezek voltak a legfélelmetesebbek. Mindegyik szörnynek... kegyetlen arckifejezése volt; Elena tudatlanul egy kicsit közelebb húzódott Damonhöz, óvatosan figyelve őket. De mindegyik kellő távolságban maradt a két betolakodótól, mintha megérezték volna, hogy az ember és a vámpír nem tartoznak oda, és egy idő múlva, Elena kicsit megnyugodott.

Pár percig még mentek, majd Damon megtörte a csendet. - Szerinted tennünk kéne valami mást vagy csak... sétálni tovább? Mondjuk... uh... Nem tudom... beszélni velük?
Elena megborzongott. Mindig látni és sétálni a lelkek között már magában is hátborzongató volt, de hogy még beszélni is hozzájuk... nem, azt visszautasította. - Nem. - mondta Elena kérlelő hangon. - még ne, legalábbis.
Damon bólintott; Elena meg volt rémülve, látta is és érezte is. És hogy őszinte legyen - ő is meg volt rémülve. Habár valaminek történnie kellett. - Amennyire meg tudom mondani, életünk végig gyalogolhatnánk így, és semmi nem történne. - morgott Damon, kezdett kicsit türelmetlen lenni. - És be kell hogy valljam, az álmatlan éjszakáim határozotan nem tartalmaznak olyan álmokat, ahol a pokolban járkálok örökké, rémálomba illő szörnyekkel, még akkor sem, ha te vagy a társaságom. Szóval tényleg tennünk kell valamit.

Elena hirtelen megállt. Damon zavartan nézett rá. Elena egyenesen egy irányba bámult. Damon megfordult, hogy lássa mit néz, de nem látott semmi konkrét különbséget, mint azelőtt. - Mi a baj?
- Nem látod a nőt? - suttogta Elena. Egy fura kifejezés volt az arcán. Ellentétes ézései voltak; egyfelől félelmet és undort érzett, másfelől pedig empátiát és szánalmat. Damon újra követte a tekintetét és látta, hogy egy nő lelkével szemez. - Nézz az arcára. - mondta Elena halkan. És Damon így tett, és rájött Elena szánalmára; a nő... kétségbeesettnek tűnt.
- A gyerekét akarja. - magyarázta Elena és egy gyerek leklére mutatott, ami körbe-körbe mászkált, egy kutya árnya vette körül, ami úgy tűnt figyel a gyerekre, de nem ment a nőhöz közel. Megvizsgálva a nő arckifejezését, Damon látta, hogy Elenánk igaza van.
- Akkor miért nem megy oda és veszi el? - kérdezte Damon, még mindig össze volt zavarodva, hogy miért állnak itt és figyelik a különös szituációt.
Elena Damonre nézett és adott neki egy szemrehányó tekintetet. - Kétségbe van esve. - mondta, mintha ez megmagyarázna mindent. Mikor Damon nem válaszolt, Elena szemei kikerekedtek. - Segítenünk kell neki. - jelentette ki.
- Mi van? - Damon felemelte a szemöldökét, össze volt zavarodva Elena hirtelen keletkezett viselkedésétől a lélekkel szemben.
- Damon...
- Ne csináld ezt. - csattant fel Damon, majd hozzá adta. - Ne mondd ki így a nevem, mintha valami rosszat tettem volna. Miért törődsz ezzel a... lélekkel egyébként is? Nincs elég bajunk?
Elena arckifejezése eltökélt lett. - Csinálj, amit akarsz, én segítek neki megszereznie a gyerekét. - jelentette ki határozottan és elkezdett felé sétálni. Damon visszatartotta.
- Azt sem tudod, hogy csináld. - próbált vitatkozni, de ez a terve félresikerült.
- Majd kitalálom. - mondta Elena egyszerűen és előre ment, magával húzva a vámpírt. Damon vonakodva követte, amilyen makacs Elena, ugyse adná be a derekát és már nem volt értelme harcolni. Odamentek a nő árnyához, Elena legalább biztos távolságot tartott. Óvatosan nézték őt.
- Nem is mozdítja meg a lábait. - motyogta Damon.
- Talán nem tudja? - gyanította Elena. Kicsit közelebb ment, de Damon újra visszatartotta, eltökélt volt, hogy ne engedje ennél közelebb Elenát a lélekhez. Elena csendesen elfogadta.
- Menjünk inkábba a babához. - változtatott Elena stratégiát. Mikor a gyerekhez közeledtek, ami feléjük mászott, a kis... fiú?... megfordult és a másik irányba kezdett mászni. Elena újra a gyerek elé ment, de az megint elfordult tőle. Elena izgatottan pillantott Damonre.
- A jó irányba terelhetjük a babát. - jelentette be. - Mindig elfordult tőlünk. Arra használhatjuk ezt, hogy az anyjához vigyük! - Damon sóhajtott, majd végül bólintott. Elkezdték megpróbálni az anyjához vezetni a gyereket, óvatosan, hogy elkerüljék a kutya szellemét, változtatva a pozíciójukat, ahogy a gyerek változtatta az irányt. Úgy tűnt működik, lassan megközelítették az anyát, aki már leguggolt, hogy várja a gyerekét, figyelve minden mozdulatot.

Mikor a gyerek már csak centikre volt az anyja biztonságot ígérő karjaitól, Elena hirtelen egy hangos morgást hallott maga mellől. Érezte a szelet és egy szúrós fájdalmat a felkarjában, majdnem ugyan abban az időben, mikor valami feltűnt előtte és egy puffanó hangot hallott, amit újra egy morgás követett.

- Mi volt ez? - kiáltotta Elena.
- A kutya. Elvettük a gyereket, amire vigyázott. - Damon védekező állásba állt, nyilvánvalóan várta a következő támadást. És jött is. Damon ökle kinyúlt és erősen megütötte a kutya fejét. Egy normális kutya ki lett volna ütve a következő órákra, már ha túlélte volna. Ez nem volt egy normális kutya, ez a lelke volt. Pár méterre elrepült a földön, de rögtön fölállt és újra támadásba lendült. Mielőtt elérhette volna Elenát, Damon elengedte a kezét, elkapta a kutyát, kitörte a nyakát és olyan messzira eldobta, amennyire csak tudta. Többet nem mozgott, legalábbis még nem.

Abban a pillanatban, hogy Damon elengedte Elena kezét, a lány lehullot a földre, másodpercekre se tudott lábra állni, a feje elkezdett forogni, és a felkarja, ahol a kutya megharapta, iszonyatosan fájt. Mikor Damon megszabadult a kutyától, Elenához fordult, letérdelt mellé és a karjaib vette.

- Elena! - az aggodalomtól a hangjában Elena felnézett az arcára; Damon elkapta a tekintetét és mikor Elena a szemeibe nézett, fájdalmat és félelmet látott. Elakarta mondani neki, hogy jól van, de nem tudott megszólalni. Nem tudta tovább nyitvatartani a szemeit, így becsukta őket.
- Elena! - sürgette őt Damon, hogy nyissa ki újra a szemeit, de Elena nem reagált. Damon megvizsgálta a karját; a rohadt kutya egy nagy sebet hagyott, ami eléggé fájdalmasnak tűnt, de nem lehetett felelős Elena összeomlásának. Habár Damonnek természetsen volt ötlete, milyen kárt tud okozni a kutya harapása. Damon kis ideig a saját harapásán gondolkozott el, amit pár napja kapott, de amilyen gyorsan a gondolat megjelent az elméjében, olyan gyorsan lökte félre. Halkan átkozva Elena makacsságát, Damon elsimított egy tincset Elena arcából. Megtudta állapítani, hogy  szívverése lelassult, és a tiszta félelem lüktetett a torkában.

Damon újra meg volt rémülve, hogy elveszíti őt.

És aztán Elena lélegzete megszakadt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése